Tar Mihály 1973-ban, éppen fél évszázada érkezett Érdre és a Budapesti Spartacus kihelyezett szakosztályaként indította itt útjára a birkózást. Mindössze 20 évesen kezdte el építgetni azt az egyesületet, amit ma rengeteg szorgalommal, odaadással és a tudásunk legjavával próbálunk tovább vinni, hiszen Misi bácsi sosem tűrte meg a restséget és a lustaságot. Misi bácsi elmondása szerint mindenkivel megtalálta a közös hangot, kivel így kivel úgy, de végül mindig a makacssága győzött, ami valljuk be a nehéz időkben az egyik legnagyobb erénye volt, mivel nem ismert lehetetlent. Ő maga Hajdú-Bihar megyében ismerkedett meg a birkózással, de az egyik versenyen eltörte a kezét és kénytelen volt befejezni sportolói pályafutását, ám a spotágtól nem akart elhatárolódni, így a segédedzői képzés elvégzése után előbb a Honvédnál, majd a Budapesti Spartacusnál kezdett el sportállásban dolgozni.
1998-ban érdeklődött először a sumo iránt, történetesen azután, hogy Rovnyai Jani bácsi Leányfalun megrendezte az első Hungarian Opent, amely egy súlycsoportos nyílt nemzetközi torna volt a junior és a felnőtt korosztály számára. Két évvel később az érdi szumósok beléptek a Magyar Sumo Szakszövetségbe, Misi bácsit pedig még ebben az évben beválasztották a szervezet elnökségébe, 2001-ben megszervezte Magyarország első női szumó versenyét, majd egy évvel később az Érd Kupát, amely az évek során az egyik legnívósabb nemzetközi viadallá nőtte ki magát. Emellett pedig az első 18 éven aluliaknak szervezett utánpótlás verseny is az ő nevéhez fűződik Európában. 2004-ben szakmai alelnök, 2012-től pedig társelnökként tevékenykedett a szövetségnél, és többek között részt vett a 2003-as szolnoki, a 2005-ös visegrádi és a 2007-es budapesti szumó Európa-bajnokság megszervezésében is.
Az egyik legfontosabb dátum számunkra mégis 2002. november 21-e volt, hiszen ekkor jött létre hivatalosan az Érdi Spartacus Sport Club, melyet Misi bácsi alapított, ebben pedig felesége, Marika néni maradéktalanul támogatta őt, és ha engem kérdeztek, kicsit olyanok voltak, mint a segítő nagyszülők, akik megpróbáltak minden arra érdemest behúzni az utcáról és elmesélni neki, hogy miért is kellene ezeket a ránézésre elképesztően egyszerűnek tűnő sportágakat kipróbálnia. Itt megjegyezném, hogy nemrég engem is megvádoltak azzal, hogy Misi bácsit meghazudtoló módon próbálom ezt véghez vinni, de szerintem ennél nagyobb bókot nem is kaphattam volna a toborzás kapcsán.
Két évvel ezelőtt a Karfiolfül magazin úgy fogalmazott, hogy „nincs olyan karfiolfülű , aki ne találkozott volna vele az ország bármely szegletében, és mindent megtestesítő vehemenciájával a szőnyegek környékén”. Ez szerintem egy nagyon találó megfogalmazás, amelyből az is kiderül, hogy mennyire elkötelezett volt az érdi egyesület és a gyerekek iránt. Amikor 1973-ban megérkezett – akkor még Európa legnagyobb falujába -, az egyik legnagyobb kihívást számára a edzőterem megtalálása jelentette, és ez a probléma nagyon sokáig elkísérte őt, hiszen ha csak azt összeszámolom, hogy én mennyi érdi létesítményben fordultam meg az elmúlt 20 évben az edzéseken, már ahhoz is notesz kellene, hogy nyomon követhessem, és még akkor Jani bácsiról, Südi Gabiról, Vejki Tomiról és a többi régi motorosról még nem is beszéltem …
Éppen ezért volt számára hatalmas elismerés, amikor az idei Érd Kupa megnyitóján megtudta, hogy ez a nagyszerű birkózó csarnok az ő nevét fogja viselni, és véget ér az évtizedek óta tartó keresgélés, hiszen az Érdi Spartacus új otthonra lelt a Tar Mihály Sportcsarnokban. Sajnos akkor már Misi bácsi nem tudta két lábán végighallgatni a himnuszt, pedig nagyon kedves volt számára, és minden egyes alkalommal, amikor az érdiek tiszteletére játszották el, óriási büszkeséggel, és néhány könnycseppel a szemében hallgatta az ismerős dallamot.
Még mindig a fülemben cseng az egyik kedvenc mondása, miszerint „a birkózó legfontosabb feladata az ellenfél becsapása”, ami az ő szájából mindig olyan egyszerűnek és könnyednek tűnt, akár egy villanykörte becsavarása, de amikor nekirontanak az embernek és a másodpercek töredéke alatt kell kitalálnia, hogy hogyan csapja be a másikat az már valahogy nem tűnt annyira egyszerűnek.
Mint ahogyan az sem, hogy egy ennyire idegen kultúrájú sportágat, mint a szumó meghonosítsanak Magyarországon, amiben az érdiek, Misi bácsi vezetésével hatalmas szerepet vállaltak. Ő és Kovács Jani bácsi építették Érdet a szumó magyarországi fellegvárává, ahol a mai napig összegyűlnek az ország szumósai, hogy együtt edzhessenek a felkészülések során.
Nemrég megkérdezték tőlem, hogy eszembe jutott-e Misi bácsinak megköszönni azt a rengeteg munkát, időt és energiát, amit abba fektetett, hogy akár nekem, akár a csapattársaimnak megteremtse a lehetőséget arra, hogy sikeres sportoló váljon belőle. Én erre büszkén azt feleltem, hogy hát persze, még szép hogy megköszöntem neki, hiszen ő akkor is hitt bennem, hitt bennünk, amikor már senki más nem tette. De az igazság az, hogy amíg nem próbálja meg helyettesíteni őt valaki, addig nem is szembesül azzal, hogy valójában milyen logisztikát is igényel az a rengeteg feladat, amit ő kézben tartott, milyen szerteágazó kapcsolatrendszert kellett ehhez kiépítenie, és nem utolsó sorban mennyi csalódást élt meg velünk, amikor a szőnyegen nem a mi kezünket emelték a magasba.
De Misi bácsi munkásságát még számos alkalommal elismerték: a magyar testnevelés és sportélet fejlesztésében elért sikeres munkájáért miniszteri dicséretet és kitüntetést is kapott, de az utánpótlás nevelésben és a városi sportélet fejlesztésében betöltött szerepéért is többször jutalmazták. Ezen felül a Magyar Birkózó Szövetség Fair Play díját, Érd megyei jogú város díszpolgári címét, a Magyar Birkózósport Érdemrend Arany fokozatát, a FILA Aranykereszt Érdemrendet, és végül az Edzői Életműdíjat is neki ítélték.
Amikor Misi bácsit pár évvel ezelőtt egy interjúban arról kérdezték, hogy a Szparinak van-e ars poeticája, akkor úgy fogalmazott „szív, becsület, szorgalom, ezek elengedhetetlenek”, és aki ma belép ebbe a csarnokba, ennek az életfilozófiának az örökségét láthatja. Hiszen Misi bácsi életmunkája nemcsak egy épület, egy emléktábla, egy fotó az asztalon az Érd Kupán, az ő igazi öröksége az a közösség, amelyet itt fél évszázad alatt megteremtett.
Az, hogy elérje, hogy beépültünk az iskolai rendszerbe, hogy most már sok-sok éve nem férünk el egyszerre a szőnyegen, illetve az, hogy mindenki szép emlékekkel és életreszóló élményekkel gazdagodott az edzéseken, versenyeken, edzőtáborokban, családi napokon, a bemutatókon vagy akár a birkózó bálokon. Büszkén mondhatom, hogy az elmúlt 50 évben nemcsak Misi bácsi vérévé vált a birkózás, hiszen talán még ő sem tudja, hogy mennyi ember életére volt hatással, azt pedig csak sejthette, hogy szépen lassan átcsepegtette belénk is azt az elhivatottságot és fanatizmust, ami elkísérte őt, ezen a hosszú úton.
Ezzel az emléktáblával nemcsak Tar Mihályra emlékezünk, hanem arra az elképesztően nehéz feladatra is vállalkozunk, hogy tovább visszük az Érdi Spartacus Sport Club hagyományait is, mind a birkózósportban, mind a szumóban.
Dénes Mercédesz
